Nem gondoltam volna, hogy a sztorizgatást már Ferihegyen kezdem. Történt ugyanis, hogy a nejemet félrevitték megmotozni, az én kézipoggyászomat pedig atomjaira szedték, hátha rejtegetek benne valami ártalmas fogkrémet, vagy a repülés biztonságát veszélyeztető almalevet. Na és mi lesz itt még az USA határon? Ahol a hírek szerint indoklás nélkül visszafordíthat az immigration officer. Ahol bírságot szabnak ki egy repülőn kapott alma beviteléért, stb.
Semmi. Úgy mentünk át, a határellenőrzésen, mint kés a vajon. Villámgyors ujjlenyomat és írisz szkenner és két kérdés akasztotta meg az utunkat a kijáratig. Meddig maradunk és milyen városokat érintünk nyaralásunk során? Pedig a paráztatás már a repülőn kezdődött. Először egy vámáru nyilatkozatot töltettek ki velünk (kék papír), hogy nem viszünk be, egyebek mellett földet, vagy csigát. Esetleg nincs-e több készpénz, utazási csekk vagy részvény, mint 8000,-$. Később egy másik űrlapot kezdtek osztani a határátlépéshez (zöld papír), amin még több kérdés volt. Csak egyet emelnék ki: követtem-e el háborús bűnöket? A lényeg, hogy mindkét nyilatkozaton csak a nemeket ikszeljük be, ha el akarjuk kerülni a kellemetlenkedéseket. Leszállás előtt meg ilyenekkel fenyegettek, hogy ha valaki az útlevél ellenőrzés előtt bekapcsolja a mobiltelefonját, azt megbírságolják.
De mint azt már mondtam, az égvilágon semmi gond nem volt. Még sorban állás sem, de ez lehet, hogy csak szerencse.
Ezután jött az első olyan tapasztalat, ami biztos, hogy nincs benne a Bedekkerekben. Miami nemzetközi repülőterén nincs autókölcsönző. Ez már csak azért is meglepő volt, mert volt foglalásunk és a voucheren az állt, hogy a reptéren keressem a pultjukat. Kereshettem volna napestig, ilyen ott nincs. Végül megkérdeztem egy 120 kilós, tagbaszakadt, színes bőrű fickót, hogy merre menjek, aki úgy válaszolt, mintha egy harlemi ganggyűlésen lenne. Azért sikerült néhány kulcsszót elkapnom, amiből kiderült, hogy mi itt a rendszer. Ki kell menni a reptér elé, ahol folyamatosan jönnek a taxik és időnként fel-fel tűnik egy kisbusz, az oldalán különböző autókölcsönzők logóival. Csak pár percet kellett várni, míg megérkezett az Alamo feliratú. Innen már gördülékenyen az ügymenet. Sofőr kipattan, bőröndök be, utasok fel, légkondi le (de nagyon), indulás. Öt perc robogás, és az iroda előtt voltunk. Itt szembesültem először azzal, hogy Amerikában minden nagy. Az autókölcsönző egy kisebb csarnok volt, hosszú pulttal, tíz, tizenkét ügyintézővel és egy olyan szalagkorláttal, amilyeneket a reptereken állítanak a kígyózó soroknak. Hamar szólítottak, villámgyorsan kitöltötték a papírokat és rám akartak sózni valami, japán autót. Erre én reklamáltam, hogy nem ezt rendeltem, nekem adjanak egy tisztességes méretű amerikai verdát. Ha már lúd, legyen batár. Még egy gyenge próbálkozás, hogy az drágább, de ezt könnyedén hárítottam a nálam lévő papírokkal. (Egyébként utunk során többször is le akartak húzni, de erről majd később.) Az okmányokkal kimentem a parkolóba és keresgettem az embert, aki megmutatja melyik lesz az én autóm. Nehezen akart előkerülni, de minden megbocsátottam neki. Az történt ugyanis, hogy rámutatott egy halom kocsira, hogy válasszak. :) Rövid habozás után rámutattam a legnagyobbra, egy 3,5 literes Dodge Charger-re. Erre a fickó: A kulcs benne, jó utat. Ennyi. Nagyon laza.
Direkt a végére hagytam az árat. Ezért az igazán dögös, minden földi jóval felszerelt autóért, két hétre 500 dollárt kellett fizetnem, míg egy kis Kia 450 lett volna. Így ugye már érthető, miért voltam ennyire igényes.
A szép új autónkkal azonnal délnek vettük az irányt, és elkezdtük keresgélni az első szálláshelyünket Dél-Miamiban. Szokni kell az itteni táblákat, mert más a rendszer, mint Európában. Az útbaigazító jelzéseket nem az út mellett, jobbra kell keresni, hanem kilógatják az út közepe fölé, mindenféle nyilak nélkül. Eltartott egy darabig, míg rájöttünk, hogy ilyenkor nem egyenesen kell mennünk tovább, hanem pont hogy kanyarodni kell. Ez igaz nem csak a városnevekre vagy az útszámokra, hanem az utcanevekre is. Apropó utcanevek. A legtöbb utcának itt van neve is, meg száma is, hogy jól összezavarják szegény utazót.
Annak ellenére, hogy a kölcsönzőben csak egy ultra gagyi térképet adnak, sikerült a hotelt megtalálnunk. Itt volt a második bepróbálkozás, amikor a recepciós közölte, hogy nincs holnapra reggelink. Bár ekkor már húsz órája voltam ébren, de ha kajáról van szó, nem ismerek tréfát. Úgyhogy tudtára adtam, hogy márpedig van reggelink. Látja? Itt áll a papírunkon, hogy REGGELI. Nem is értem, ha a hotels.com-on befoglalunk egy amerikai szállodát, miért magyar nyelven küldi a vouchert.
Csak a legnagyobbaknak!
Itt is adták a Spanyol - Német vébé elődöntőt, amiről nem szerettünk volna lemaradni, ezért ebéd gyanánt, beugrottunk Aná-hoz egy hamisíthatatlan kubai hot-dogra. A virsli fenséges, a tisztaság elégséges. A forró kutya egy kólával mindössze 4$ volt. (A hasmenés elleni gyógyszert most nem számolom hozzá.) 
Ez a városka, ahol Hemingway is sokáig élt, egy valódi bulizós hellyé válik éjszaka. Pubok zajától hangos a főutca. Be is tértünk egybe vacsorázni, ami mexikói étteremnek hívta magát, de a dizájn inkább emlékeztetett egy texasi ranchra. Az élő country zene sem volt valami autentikus. Nem úgy a szakács, aki szokatlan módon, maga szolgálta fel az ételt. Igazi Pedro feje volt, és egy kukkot sem beszélt angolul. Itt jegyezném meg, hogy az utcán legalább annyi spanyol szót lehet hallani, mint angolt, és az 50 tévécsatornának is a fele ezen a latin nyelven szól. Miután leszurkoltuk a 70 dollárt a kiadós vacsoráért (három óriás adag enchilada + burritó + taccos, két óriás kóla és két mini Budweiser) elindultunk Duval street nyugati végébe, ahol minden este naplemente néző buli van. Igazi karneváli hangulat utcazenészekkel, mutatványosokkal, utcai jósokkal. Beugrottunk Sloopy Joe bárjába is, ami messzeföldön híres, de nekem az volt az érzésem, hogy az egykori pub alapító mindössze egy Hemingway-jel közös fotóra alapította volna a vállalkozását. Bejött.
Viszont ez a nyári időzítés nem volt jó ötlet. Az Everglades Nemzeti Parkban kiolvadt az agyunk is, olyan hőség volt. Elmúlt már dél, mire odaértünk ebbe a megyényi nagyságú mocsárvilágba. Ma a keleti oldalról cserkésztük be a parkot. Florida Citynél kell letérni az egyes útról. Semmilyen tábla nem jelzi az irányt, ezért nem árt előre beprogramozni a GPS-be. A bejárat előtti visitors centerben beszereztük az ingyen térképet és néhány prospektust az itt élő színes élővilágról. Néhányszáz méterrel odébb van egy kapu, ahol 10$ belépődíjat kérnek autónként.
A belépő hét napig érvényes, ami ügyes húzás, mert a látogató azt gondolja, hogy így már nagyon megéri, közben soha többet nem jön ide vissza. Na nem azért, mintha nem lenne szép vidék, csak hát egy mocsáron mit nézzen annyit az ember ugye. Gyakorlatilag az első kijelölt gyalogösvényen láttunk mindent. Kis aligátorokat szabadon, nagy teknősbékákat és izgalmas mangrove erdőt. Becsülettel végigjártuk az összes kijelölt turistautat, autóztunk 160 kilométert közben, de azt kell, hogy mondjam feleslegesen. Utána már semmi említésre méltót nem fedeztünk fel. Holnap talán látunk nagyobb hüllőket is, amikor kipróbáljuk a hely fő turista attrakcióját, az airboat-ot.
Tovább haladva a 41-esen, elérkeztünk a Mexikói-öböl partjára, Nápolyba (Naples). Majd északra haladva, Velencén keresztül (Venice) folytattuk utunkat szentpétervári (St. Petersburg) szállásunk felé. 
Az összes említésre méltó esemény csupán egy tankolás volt, ami aztán egy nagy vásárlásba torkollott. Letértünk az autópályáról, egy kis üzemanyagért. Ez már a második tankolás volt, ezért le merem vonni a következtetést a benzinkutak általános működési szisztémájáról. A kutak leginkább kártyával működnek, be sem kell menni a shopba fizetni. Ha valaki készpénzzel akar fizetni, annak előbb be kell menni a pénztároshoz, kérni iksz dollárért üzemanyagot, ahhoz a kúthoz, ahova beállt. Előfordulhat, hogy csak egy pisztolyt talál a szerencsétlen vásárló. No pánik! Előbb dugd be a tanknyílásba, majd válaszd ki a nagy világító gombokból, hogy milyen benzint szeretnél, és már ömlik is a nafta. Elég egyértelmű a rendszer és roppant praktikus. Akkor sincs gond, ha túlkalkulálod magad, mint ahogy azt én is tettem, mert bent a pénztáros visszafizeti a többletet. Gondoltam 50 dollárt biztos bele tudok tankolni egy ekkora tankba, csak azzal nem kalkuláltam, hogy itt a benzint szinte ajándékba adják az otthoni árakhoz képest. (1 liter = 70 cent) De legalábbis kevesebb, mint a feléből megúsztam. Ennek ellenére nem sikerült a pénzt megmentenem nehezebb napokra. Történt ugyanis, hogy a kút mögött kezdődött egy Outlet center, és a látóhatáron végződött. A család úgy döntött, hogy jól állunk idővel, és különben is, ezt is meg kell tapasztalni. Ennek két pár cipő és egy cuki kis nadrág lett a vége, amit természetesen nem lehetett otthagyni ennyiért.
Ma strandolós nap volt. Kihasználom ezt a kis eseménytelenséget és írnék pár szót a közlekedésről. Először is, nem árt, ha rendelkezünk egy alapszintű angol tudással, mert itt majdnem mindent feliratokkal jeleznek. Lassíts, kanyarodj, ne kanyarodj, ne csináld ezt, ne csináld azt, elfogy a sávod és sorolhatnám. A maximális sebességet is csak egy kis fehér tábla jelzi, ami hol 25-35, hol 45 mile/hour (1,6-tal kell szorozni) lakott területen. Egyszer hallottam egy USÁ-ban élő ismerősömtől, hogy aki itt gyorsan hajt, az vagy részeg, vagy európai. Nos akkor itt rengeteg a piás európai. A lakott területen belül még hagyján, ott elég sok a traffipax, de az autópályán mi voltunk a leglassabbak (egy darabig) a 70-es, megengedett tempónkkal. Úgy húztak el mellettünk a több tonnás jachtot húzó terepjárók, mint a szél. Volt aztán jobbról előzés is, rávillogás is, ahogy kell. Piros jelzésnél lehet jobbra, kisívben kanyarodni. 
El kell oszlatnom azt a sztereotípiát, hogy az amerikai autós szabályosan vezet. Mint ahogy azt is, hogy olyan jó lenne itt az adómorál, mint azt az álszent propaganda sugallja a filmekben. Kisebb helyeken egyáltalán nem igyekeznek a blokkal, sőt a hitelkártya automatájuk sem üzemel „pillanatnyilag”. Nem azt mondom, hogy nekem bajom van ezzel, csak tegyük helyére a dolgokat. Sokkal nagyobb bajom van viszont azzal a széleskörben elterjedt gyakorlattal, hogy semmi nem annyiba kerül, mint amennyi rá van írva. A helyi adókat egyszerűen nem tűntetik fel az árban. Ez úgy 6-7% között van, de nem sikerült rájönnöm a pontos összegre, mert sosem ugyanaz a százalékláb jön ki. Így fordulhat elő, hogy kezébe nyomok a gyereknek 1 dollárt, mert hogy annyiért hirdetnek most egy kólát, aztán jön vissza, hogy adjak még tíz centet, mert az igazi ár valójában 1,10.
Kennedy Space Center kötelező látnivaló a Floridába érkező turistának. Azt hittem unalmas lesz, de hát a gyerekért mindent. Elfelejtettem, hogy Amerikában vagyunk, ahol nem lehet unalmas dolgokat eladni. Délután egykor mentünk be és este nyolcig maradtunk úgy, hogy egy percet sem unatkoztunk.
Egy utolsó nagy nekifutás és teljesítettük a vidámpark maraton küldetést. Az Universal Stúdió két parkja ugyanolyan, mint Mikiéké, kékben. Hullámvasút szellemvasúttal kombinálva, 4D rajzfilmek (3D, mozgó, fújtató, spriccelő székkel). A tömeg itt is tömeg, a sorállás itt is sorállás, de ma volt egy mindent elsöprő is. Egy óra ácsorgás és toporgás után, mikor már karnyújtásnyira volt a bejárat, közölte egy bájos női hang, hogy technikai gondok merültek fel, és javasolja, menjünk át más attrakcióhoz. Nem is volt messze a következő attrakciónk, ugyanis nem tudtuk kivenni a táskánkat a csomagmegőrző boxból, amit kötelező volt használni. Mert, hogy ezek nem ám egyszerű, kulcsos szekrények. Érintőképernyős, újlenyomat olvasós, (ezeknek ez a mániájuk) computer vezérléses megőrzők, és a mi hét nyelven beszélő számítógépünk lefagyott.
