2010. július 24., szombat

1. nap, kedd

Nem gondoltam volna, hogy a sztorizgatást már Ferihegyen kezdem. Történt ugyanis, hogy a nejemet félrevitték megmotozni, az én kézipoggyászomat pedig atomjaira szedték, hátha rejtegetek benne valami ártalmas fogkrémet, vagy a repülés biztonságát veszélyeztető almalevet. Na és mi lesz itt még az USA határon? Ahol a hírek szerint indoklás nélkül visszafordíthat az immigration officer. Ahol bírságot szabnak ki egy repülőn kapott alma beviteléért, stb.
Semmi. Úgy mentünk át, a határellenőrzésen, mint kés a vajon. Villámgyors ujjlenyomat és írisz szkenner és két kérdés akasztotta meg az utunkat a kijáratig. Meddig maradunk és milyen városokat érintünk nyaralásunk során? Pedig a paráztatás már a repülőn kezdődött. Először egy vámáru nyilatkozatot töltettek ki velünk (kék papír), hogy nem viszünk be, egyebek mellett földet, vagy csigát. Esetleg nincs-e több készpénz, utazási csekk vagy részvény, mint 8000,-$. Később egy másik űrlapot kezdtek osztani a határátlépéshez (zöld papír), amin még több kérdés volt. Csak egyet emelnék ki: követtem-e el háborús bűnöket? A lényeg, hogy mindkét nyilatkozaton csak a nemeket ikszeljük be, ha el akarjuk kerülni a kellemetlenkedéseket. Leszállás előtt meg ilyenekkel fenyegettek, hogy ha valaki az útlevél ellenőrzés előtt bekapcsolja a mobiltelefonját, azt megbírságolják.
De mint azt már mondtam, az égvilágon semmi gond nem volt. Még sorban állás sem, de ez lehet, hogy csak szerencse.
Ezután jött az első olyan tapasztalat, ami biztos, hogy nincs benne a Bedekkerekben. Miami nemzetközi repülőterén nincs autókölcsönző. Ez már csak azért is meglepő volt, mert volt foglalásunk és a voucheren az állt, hogy a reptéren keressem a pultjukat. Kereshettem volna napestig, ilyen ott nincs. Végül megkérdeztem egy 120 kilós, tagbaszakadt, színes bőrű fickót, hogy merre menjek, aki úgy válaszolt, mintha egy harlemi ganggyűlésen lenne. Azért sikerült néhány kulcsszót elkapnom, amiből kiderült, hogy mi itt a rendszer. Ki kell menni a reptér elé, ahol folyamatosan jönnek a taxik és időnként fel-fel tűnik egy kisbusz, az oldalán különböző autókölcsönzők logóival. Csak pár percet kellett várni, míg megérkezett az Alamo feliratú. Innen már gördülékenyen az ügymenet. Sofőr kipattan, bőröndök be, utasok fel, légkondi le (de nagyon), indulás. Öt perc robogás, és az iroda előtt voltunk. Itt szembesültem először azzal, hogy Amerikában minden nagy. Az autókölcsönző egy kisebb csarnok volt, hosszú pulttal, tíz, tizenkét ügyintézővel és egy olyan szalagkorláttal, amilyeneket a reptereken állítanak a kígyózó soroknak. Hamar szólítottak, villámgyorsan kitöltötték a papírokat és rám akartak sózni valami, japán autót. Erre én reklamáltam, hogy nem ezt rendeltem, nekem adjanak egy tisztességes méretű amerikai verdát. Ha már lúd, legyen batár. Még egy gyenge próbálkozás, hogy az drágább, de ezt könnyedén hárítottam a nálam lévő papírokkal. (Egyébként utunk során többször is le akartak húzni, de erről majd később.) Az okmányokkal kimentem a parkolóba és keresgettem az embert, aki megmutatja melyik lesz az én autóm. Nehezen akart előkerülni, de minden megbocsátottam neki. Az történt ugyanis, hogy rámutatott egy halom kocsira, hogy válasszak. :) Rövid habozás után rámutattam a legnagyobbra, egy 3,5 literes Dodge Charger-re. Erre a fickó: A kulcs benne, jó utat. Ennyi. Nagyon laza.
Direkt a végére hagytam az árat. Ezért az igazán dögös, minden földi jóval felszerelt autóért, két hétre 500 dollárt kellett fizetnem, míg egy kis Kia 450 lett volna. Így ugye már érthető, miért voltam ennyire igényes.
A szép új autónkkal azonnal délnek vettük az irányt, és elkezdtük keresgélni az első szálláshelyünket Dél-Miamiban. Szokni kell az itteni táblákat, mert más a rendszer, mint Európában. Az útbaigazító jelzéseket nem az út mellett, jobbra kell keresni, hanem kilógatják az út közepe fölé, mindenféle nyilak nélkül. Eltartott egy darabig, míg rájöttünk, hogy ilyenkor nem egyenesen kell mennünk tovább, hanem pont hogy kanyarodni kell. Ez igaz nem csak a városnevekre vagy az útszámokra, hanem az utcanevekre is. Apropó utcanevek. A legtöbb utcának itt van neve is, meg száma is, hogy jól összezavarják szegény utazót.
Annak ellenére, hogy a kölcsönzőben csak egy ultra gagyi térképet adnak, sikerült a hotelt megtalálnunk. Itt volt a második bepróbálkozás, amikor a recepciós közölte, hogy nincs holnapra reggelink. Bár ekkor már húsz órája voltam ébren, de ha kajáról van szó, nem ismerek tréfát. Úgyhogy tudtára adtam, hogy márpedig van reggelink. Látja? Itt áll a papírunkon, hogy REGGELI. Nem is értem, ha a hotels.com-on befoglalunk egy amerikai szállodát, miért magyar nyelven küldi a vouchert.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése