2010. július 24., szombat

Mielőtt belevágnék:

Volna itt egy apróság, amin szeretnék gyorsan túlesni. Van egy kis reklám kötelezettségem hoci-nesze alapon. Ezeket ide most gyorsan kiraknám. Nem is kell rákattintani (bár mindkét vállalkozás csúcs a maga területén) lényeg, hogy kint legyenek, és ezzel letudtam a piacgazdaság rám eső terheit.





Itt jön az igazi tartalom

Üdvözöllek kedves látogató!


Ma már boldog, boldogtalan blogot ír...
Gondoltam lehetnék én is boldog...
Tehát ez most itt egy boldogblog. :)

Ez volt az utolsó szójáték, megígérem. Nem azért vágtam bele az írásba, hogy ilyenekkel riasszam el azt a pár olvasót, aki idetévedt. Nem is egyfajta exhibicionizmus vezérelt, hogy rögzítsem nyaralásunk tapasztalatait, ezért személyes részekkel nem is fárasztanám a nagyérdeműt. Az igazi ok a hála. A köszönet annak a sok bloggernek és fórumozónak, akik megosztják utazásuk élményeit másokkal az interneten. Ezekből rengeteget profitálhat egy utazó. Magam is sok információt gyűjtök be indulás előtt a netről, olyan dolgokról, személyes tapasztalatokról, friss információkról, amiket az útikönyvek nem említenek, természetüknél fogva nem is említhetnek. A minimum tehát, hogy én is hozzájárulok ennek az óriási közösségnek az információ tengeréhez néhány szem tapasztalat morzsával. (Oké, a hasonlatokkal is visszafogom magam.)


Hogy is kezdődött?

Talán azzal kezdeném, hogy bejártam már a fél világot, de Amerikába elvből nem mentem eddig. Az egyoldalú vízumpolitikájuk teljesen kiakasztott. Én megértem az érveiket, de hát nekem is vannak olyanok, és én inkább oda viszem a pénzemet, ahol tárt karokkal várnak. Ezért elhatároztam, ha majd én is úgy utazhatok az USA-ba, mint egy amerikai hozzánk, akkor talán, ha majd nincs jobb ötletem, átruccanok egy kicsit körülnézni. Nos ennek jött el az ideje. Már tavaly, amikor eltörölték a vízumkényszert, kitaláltuk a családdal, hogy a következő nyaralásunkat Floridában töltjük. Hogy miért éppen erre az államra esett a választásunk, azt gondolom nem kell különösebben magyaráznom, de személyes okok is vezéreltek, amit viszont megígértem, hogy nem fogok irkálgatni. Legyen elég annyi, hogy vittünk magunkkal egy majdnem kiskorút is, akit csak azzal lehetett elcsábítani, hogy beígértem egy kis kitérőt Disney World-be.
Florida jó választásnak tűnik az Egyesült Államokkal való ismerkedéshez. Kifejezetten a turistáknak lett kitalálva, viszonylag közel van, és mindig süt a nap. Na hát ez az, amitől a legjobban félek. Aki csak teheti, elmenekül nyáron ebből az államból a nagy meleg miatt, mi meg éppen most megyünk, ráadásul a hurrikánszezon kezdetén. Oda se neki, legalább lesz miről írni a blogban. Aztán már csak hab a tortán, hogy olaj van a tengeren. (Ez csak képzavar, nem hasonlat.)


Készülődés

Ide túl sok mindent nem szándékozom leírni. Azért ez nem egy borneói dzsungeltúra. Egy szokásomat osztanám meg csupán. Van nekem egy listám azokról a tárgyakról, amit egyszer már itthon hagytam, vagy majdnem elfelejtettem betenni. Ezt a listát aztán nem dobom ki, hanem évről évre frissítem. Az utazás előtti pakolás így csupán percekig tart és nem aggódom, hogy vajon mit felejtettem ki. Persze aztán így is lesz, ami otthon marad, de akkor arról csakis a feleség tehet.

1. nap, kedd

Nem gondoltam volna, hogy a sztorizgatást már Ferihegyen kezdem. Történt ugyanis, hogy a nejemet félrevitték megmotozni, az én kézipoggyászomat pedig atomjaira szedték, hátha rejtegetek benne valami ártalmas fogkrémet, vagy a repülés biztonságát veszélyeztető almalevet. Na és mi lesz itt még az USA határon? Ahol a hírek szerint indoklás nélkül visszafordíthat az immigration officer. Ahol bírságot szabnak ki egy repülőn kapott alma beviteléért, stb.
Semmi. Úgy mentünk át, a határellenőrzésen, mint kés a vajon. Villámgyors ujjlenyomat és írisz szkenner és két kérdés akasztotta meg az utunkat a kijáratig. Meddig maradunk és milyen városokat érintünk nyaralásunk során? Pedig a paráztatás már a repülőn kezdődött. Először egy vámáru nyilatkozatot töltettek ki velünk (kék papír), hogy nem viszünk be, egyebek mellett földet, vagy csigát. Esetleg nincs-e több készpénz, utazási csekk vagy részvény, mint 8000,-$. Később egy másik űrlapot kezdtek osztani a határátlépéshez (zöld papír), amin még több kérdés volt. Csak egyet emelnék ki: követtem-e el háborús bűnöket? A lényeg, hogy mindkét nyilatkozaton csak a nemeket ikszeljük be, ha el akarjuk kerülni a kellemetlenkedéseket. Leszállás előtt meg ilyenekkel fenyegettek, hogy ha valaki az útlevél ellenőrzés előtt bekapcsolja a mobiltelefonját, azt megbírságolják.
De mint azt már mondtam, az égvilágon semmi gond nem volt. Még sorban állás sem, de ez lehet, hogy csak szerencse.
Ezután jött az első olyan tapasztalat, ami biztos, hogy nincs benne a Bedekkerekben. Miami nemzetközi repülőterén nincs autókölcsönző. Ez már csak azért is meglepő volt, mert volt foglalásunk és a voucheren az állt, hogy a reptéren keressem a pultjukat. Kereshettem volna napestig, ilyen ott nincs. Végül megkérdeztem egy 120 kilós, tagbaszakadt, színesbőrű fickót, hogy merre menjek, aki úgy válaszolt, mintha egy harlemi ganggyűlésen lenne. Azért sikerült néhány kulcsszót elkapnom, amiből kiderült, hogy mi itt a rendszer. Ki kell menni a reptér elé, ahol folyamatosan jönnek a taxik és időnként fel-fel tűnik egy kisbusz, az oldalán különböző autókölcsönzők logóival. Csak pár percet kellett várni, míg megérkezett az Alamo feliratú. Innen már gördülékenyen az ügymenet. Sofőr kipattan, bőröndök be, utasok fel, légkondi le (de nagyon), indulás. Öt perc robogás, és az iroda előtt voltunk. Itt szembesültem először azzal, hogy Amerikában minden nagy. Az autókölcsönző egy kisebb csarnok volt, hosszú pulttal, tíz, tizenkét ügyintézővel és egy olyan szalagkorláttal, amilyeneket a reptereken állítanak a kígyózó soroknak. Hamar szólítottak, villámgyorsan kitöltötték a papírokat és rám akartak sózni valami, japán autót. Erre én reklamáltam, hogy nem ezt rendeltem, nekem adjanak egy tisztességes méretű amerikai verdát. Ha már lúd, legyen batár. Még egy gyenge próbálkozás, hogy az drágább, de ezt könnyedén hárítottam a nálam lévő papírokkal. (Egyébként utunk során többször is le akartak húzni, de erről majd később.) Az okmányokkal kimentem a parkolóba és keresgettem az embert, aki megmutatja melyik lesz az én autóm. Nehezen akart előkerülni, de minden megbocsátottam neki. Az történt ugyanis, hogy rámutatott egy halom kocsira, hogy válasszak. :) Rövid habozás után rámutattam a legnagyobbra, egy 3,5 literes Dodge Charger-re. Erre a fickó: A kulcs benne, jó utat. Ennyi. Nagyon laza.
Direkt a végére hagytam az árat. Ezért az igazán dögös, minden földi jóval felszerelt autóért, két hétre 500 dollárt kellett fizetnem, míg egy kis Kia 450 lett volna. Így ugye már érthető, miért voltam ennyire igényes.
A szép új autónkkal azonnal délnek vettük az irányt, és elkezdtük keresgélni az első szálláshelyünket Dél-Miamiban. Szokni kell az itteni táblákat, mert más a rendszer, mint Európában. Az útbaigazító jelzéseket nem az út mellett, jobbra kell keresni, hanem kilógatják az út közepe fölé, mindenféle nyilak nélkül. Eltartott egy darabig, míg rájöttünk, hogy ilyenkor nem egyenesen kell mennünk tovább, hanem pont hogy kanyarodni kell. Ez igaz nem csak a városnevekre vagy az útszámokra, hanem az utcanevekre is. Apropó utcanevek. A legtöbb utcának itt van neve is, meg száma is, hogy jól összezavarják szegény utazót.
Annak ellenére, hogy a kölcsönzőben csak egy ultragagyi térképet adnak, sikerült a hotelt megtalálnunk. Itt volt a második bepróbálkozás, amikor a recepciós közölte, hogy nincs holnapra reggelink. Bár ekkor már húsz órája voltam ébren, de ha kajáról van szó, nem ismerek tréfát. Úgyhogy tudtára adtam, hogy márpedig van reggelink. Látja? Itt áll a papírunkon, hogy REGGELI. Nem is értem, ha a hotels.com-on befoglalunk egy amerikai szállodát, miért magyar nyelven küldi a vouchert.

2. nap, szerda

Általában, ha egy nemzetközi szállodánál azt olvasom, hogy „amerikai reggeli”, az semmi jót nem jelent. Kornflakes, kompót, esetleg egy kis croissant. És egy irdatlan hosszú kávé. Nem tudom, hogy a spanyol hatásnak köszönhető-e, de ebben a kis három csillagos szállodában, olyan komoly reggelit adtak, hogy le a kalappal. Minden volt, amit egy igazi magyar eszik reggelire. Na jó, előző napról maradt töltöttkáposzta hidegen, az nincs.
Florida Key-s egy fogalom errefelé. Azoknak a kis szigeteknek a gyűjtőneve, amelyek a félsziget végénél kezdődve, mintegy folytatása a szárazföldnek, elválasztva az Atlanti-óceánt a Mexikói-öböltől, 150 kilométeren át. Ezeket egy hosszú út köti össze, egészen Key Largotól, Key Westig. Az útikönyvek ódákat regélnek az út szépségéről, hát mindenki döntse el magának. Mondjuk, inkább érdekes. Látni itt jetski bontót, száz méterenként Burger Kinget, Mc’Donalds-t, KFC-t és rengeteg elhanyagolt épületet. Key West viszont jópofa. Teli gyarmati stílusú kétszintes faházzal. Itt végződik az Egyesült Államok kelet partján végigfutó 1-es számú országút, és ez az ország legdélibb pontja is. Ezt egy kis emlékműféle is jelzi, amiről leolvashatjuk, hogy innen Kuba már csak 90 mérföld úszva, vagy kevésbé sportosaknak felfújt autóbelsővel.
Itt is adták a Spanyol - Német vébé elődöntőt, amiről nem szerettünk volna lemaradni, ezért ebéd gyanánt, beugrottunk Aná-hoz egy hamisíthatatlan kubai hot-dogra. A virsli fenséges, a tisztaság elégséges. A forró kutya egy kólával mindössze 4$ volt. (A hasmenés elleni gyógyszert most nem számolom hozzá.)
Ez a városka, ahol Hemingway is sokáig élt, egy valódi bulizós hellyé válik éjszaka. Pubok zajától hangos a főutca. Be is tértünk egybe vacsorázni, ami mexikói étteremnek hívta magát, de a dizájn inkább emlékeztetett egy texasi ranchra. Az élő country zene sem volt valami autentikus. Nem úgy a szakács, aki szokatlan módon, maga szolgálta fel az ételt. Igazi Pedro feje volt, és egy kukkot sem beszélt angolul. Itt jegyezném meg, hogy az utcán legalább annyi spanyol szót lehet hallani, mint angolt, és az 50 tévécsatornának is a fele ezen a latin nyelven szól. Miután leszurkoltuk a 70 dollárt a kiadós vacsoráért (három óriás adag enchilada + burritó + taccos, két óriás kóla és két mini Budweiser) elindultunk Duval street nyugati végébe, ahol minden este naplemente néző buli van. Igazi karneváli hangulat utcazenészekkel, mutatványosokkal, utcai jósokkal. Beugrottunk Sloopy Joe bárjába is, ami messzeföldön híres, de nekem az volt az érzésem, hogy az egykori pub alapító mindössze egy Hemingway-jel közös fotóra alapította volna a vállalkozását. Bejött.

3. nap, csütörtök

Van itt egy jó dolog, ami otthon valamiért nem honosodott meg. Az éttermek és bárok nagy része reggel is kinyit, és reggelit szolgálnak fel a betérőknek. Ahogy ezt felfedeztük, azonnal ki is használtuk a lehetőséget és egy tengerparti bárban rendeltük meg az omlettet, amit errefelé sültkrumplival tálalnak. Most így, hogy a harmadik vendéglátó egységet jártuk már meg, levontam egy tapasztalatot, hogy itt a pincérek többször is odajönnek az emberhez evés közben, hogy minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire. Ez nagyon kedves szokás, csak akkor idegesítő, amikor egy hangot nem értek a dél-floridai akcentusukból.
Tudom, hogy kicsit sokat írok a kajálásról, de ez csak azért van, hogy bemutassam az itteni lehetőségeket. Az árakat sem azért fogom mindig odaírni egy-egy áru, vagy szolgáltatás mellé, hogy az adórevizor dolgát megkönnyítsem, hanem arra gondoltam, lesz akit érdekel majd, mennyibe kerül itt az élet. Nem vészes. Nyugat-Európához képest olcsóbb, de otthon a CBA-ban kevesebből kijönni. Eltettem a ma reggeli vásárlásunk blokkját, íme néhány adat egy Tesco szerű hipermarket árairól:

  • kétliteres kóla: 1.89,-
  • félkilós majonézes krumplisaláta (nagyon finom): 5.99,-
  • 6 db 3 dl Budweiser sör (még finomabb): 6.99,-
  • egy rekesz ásványvíz (csak mentest lehetett kapni): 3.99,-
  • egy pár paprikás kolbász (gyulai méretű): 5:99,-
  • egy bagett szerű kenyér: 1.79,-
  • 1db mangó: 1.29,-
  • 2db olvasószemüveg: 14.99,-
Na, ennek a szemüveg vásárlásnak története van. Ott kezdődött, hogy még a repülőn sikerült amortizálnom a szemüvegemet. Kapóra jött az itteni egyet fizet, kettőt kap akció. Választottam hát két, kis hercig okulárét. A pénztártól való távozás után vettem észre, hogy bizony felszámolták mind a kettőt. Ezt az újabb lenyúlási kísérletet sem hagytam annyiban, és megreklamáltam a dolgot. Sűrű elnézések közepette visszaadták a 15 dolláromat.
Az óceán 28 fokos, pfuj. De legalább nincs benne olaj. A pólóipar azonnal reagált az eseményekre. Megjelentek a kirakatokban a BP-t pocskondiázó, vicces feliratú trikók
Délután jól befelhősödött, így strandolás helyett meglátogattuk a Hamingway házat. Este ismét a helyi Váci utca, a Duval Street volt a program. Gasztronómiai élményeimmel most már nem fárasztanám a nagyérdeműt, egyetlen érdekesség csupán, hogy itt még egy viszonylag elegáns helyen is, pohár nélkül szolgálják fel a sört. (A csapolt sör nem jellemző.) Ja, és még egy ár, lehűtendő a kedélyeket: 3 nagy adag fagyiért elő kellett vennem a kártyát, mert a nálam lévő 20$ kevés volt a számla kiegyenlítéséhez. Durva. Innentől fogyózunk.

4. nap, péntek

Most, így a harmadik nap után visszaolvasva a blogot, talán illene egy szubjektív mondatot is beszúrnom. Igyekszem mindig tárgyilagosan fogalmazni a korrekt tájékoztatás kedvéért, de így elsikkad az, hogy akkor most jó hely-e Florida vagy sem. Egy nem reprezentatív közvélemény kutatás a családban azt az eredményt hozta ki, hogy összességében tök jó itt, de azért nem költöznénk ide.
Viszont ez a nyári időzítés nem volt jó ötlet. Az Everglades Nemzeti Parkban kiolvadt az agyunk is, olyan hőség volt. Elmúlt már dél, mire odaértünk ebbe a megyényi nagyságú mocsárvilágba. Ma a keleti oldalról cserkésztük be a parkot. Florida Citynél kell letérni az egyes útról. Semmilyen tábla nem jelzi az irányt, ezért nem árt előre beprogramozni a GPS-be. A bejárat előtti visitors centerben beszereztük az ingyen térképet és néhány prospektust az itt élő színes élővilágról. Néhányszáz méterrel odébb van egy kapu, ahol 10$ belépődíjat kérnek autónként. A belépő hét napig érvényes, ami ügyes húzás, mert a látogató azt gondolja, hogy így már nagyon megéri, közben soha többet nem jön ide vissza. Na nem azért, mintha nem lenne szép vidék, csak hát egy mocsáron mit nézzen annyit az ember ugye. Gyakorlatilag az első kijelölt gyalogösvényen láttunk mindent. Kis aligátorokat szabadon, nagy teknősbékákat és izgalmas mangrove erdőt. Becsülettel végigjártuk az összes kijelölt turistautat, autóztunk 160 kilométert közben, de azt kell, hogy mondjam feleslegesen. Utána már semmi említésre méltót nem fedeztünk fel. Holnap talán látunk nagyobb hüllőket is, amikor kipróbáljuk a hely fő turista attrakcióját, az airboat-ot.

5. nap, szombat

Az airboat egy olyan csónak, amit nem hajócsavar, hanem egy hatalmas légcsavar hajt. Ezzel lehet döngetni olyan helyeken is, ahol csak húszcentis a víz, vagy olyan sűrű a növényzet, ami lehetetlenné tenné a hagyományos motorcsónakok haladását. A 41-es főút, ami a park északi határán fut végig, keresztülszelve Dél-Floridát, tele van airboat túrákat kínáló cégekkel. Mi a második helyen álltunk meg, ami Gatorpark néven hirdette magát. Az árak nagyjából mindenhol egyformák. 22$ egy félórás túra egy főre. Jó móka volt. A csónak vezetője végig poénkodta az utat, de azért láttunk aligátort is. Az út végén pedig beinvitáltak egy kis show műsorra, ahol egy másik vadőr, teátrális stílusban bemutatott egy veszélyesnek tűnő mutatványt egy méretes krokival. Nem tudom, hogy máshol van-e ilyen kiegészítő extra, de az biztos, hogy így egy komplett kis szórakoztatást kaptunk, megérte az árát.
Tovább haladva a 41-esen, elérkeztünk a Mexikói-öböl partjára, Nápolyba (Naples). Majd északra haladva, Velencén keresztül (Venice) folytattuk utunkat szentpétervári (St. Petersburg) szállásunk felé.
Az összes említésre méltó esemény csupán egy tankolás volt, ami aztán egy nagy vásárlásba torkollott. Letértünk az autópályáról, egy kis üzemanyagért. Ez már a második tankolás volt, ezért le merem vonni a következtetést a benzinkutak általános működési szisztémájáról. A kutak leginkább kártyával működnek, be sem kell menni a shopba fizetni. Ha valaki készpénzzel akar fizetni, annak előbb be kell menni a pénztároshoz, kérni iksz dollárért üzemanyagot, ahhoz a kúthoz, ahova beállt. Előfordulhat, hogy csak egy pisztolyt talál a szerencsétlen vásárló. No pánik! Előbb dugd be a tanknyílásba, majd válaszd ki a nagy világító gombokból, hogy milyen benzint szeretnél, és már ömlik is a nafta. Elég egyértelmű a rendszer és roppant praktikus. Akkor sincs gond, ha túlkalkulálod magad, mint ahogy azt én is tettem, mert bent a pénztáros visszafizeti a többletet. Gondoltam 50 dollárt biztos bele tudok tankolni egy ekkora tankba, csak azzal nem kalkuláltam, hogy itt a benzint szinte ajándékba adják az otthoni árakhoz képest. (1 liter = 70 cent) De legalábbis kevesebb, mint a feléből megúsztam. Ennek ellenére nem sikerült a pénzt megmentenem nehezebb napokra. Történt ugyanis, hogy a kút mögött kezdődött egy Outlet center, és a látóhatáron végződött. A család úgy döntött, hogy jól állunk idővel, és különben is, ezt is meg kell tapasztalni. Ennek két pár cipő és egy cuki kis nadrág lett a vége, amit természetesen nem lehetett otthagyni ennyiért.

6. nap, vasárnap

Lenéztem a nyolcadikról Treasure Island fehérhomokos strandjára, a föveny mögött megbúvó villákra és azt hiszem revidiálnom kell korábbi véleményemet. Lehet, hogy mégis csak tudnék itt élni?
Ma strandolós nap volt. Kihasználom ezt a kis eseménytelenséget és írnék pár szót a közlekedésről. Először is, nem árt, ha rendelkezünk egy alapszintű angol tudással, mert itt majdnem mindent feliratokkal jeleznek. Lassíts, kanyarodj, ne kanyarodj, ne csináld ezt, ne csináld azt, elfogy a sávod és sorolhatnám. A maximális sebességet is csak egy kis fehér tábla jelzi, ami hol 25-35, hol 45 mile/hour (1,6-tal kell szorozni) lakott területen. Egyszer hallottam egy USÁ-ban élő ismerősömtől, hogy aki itt gyorsan hajt, az vagy részeg, vagy európai. Nos akkor itt rengeteg a piás európai. A lakott területen belül még hagyján, ott elég sok a traffipax, de az autópályán mi voltunk a leglassabbak (egy darabig) a 70-es, megengedett tempónkkal. Úgy húztak el mellettünk a több tonnás jachtot húzó terepjárók, mint a szél. Volt aztán jobbról előzés is, rávillogás is, ahogy kell. Piros jelzésnél lehet jobbra, kisívben kanyarodni.
El kell oszlatnom azt a sztereotípiát, hogy az amerikai autós szabályosan vezet. Mint ahogy azt is, hogy olyan jó lenne itt az adómorál, mint azt az álszent propaganda sugallja a filmekben. Kisebb helyeken egyáltalán nem igyekeznek a blokkal, sőt a hitelkártya automatájuk sem üzemel „pillanatnyilag”. Nem azt mondom, hogy nekem bajom van ezzel, csak tegyük helyére a dolgokat. Sokkal nagyobb bajom van viszont azzal a széleskörben elterjedt gyakorlattal, hogy semmi nem annyiba kerül, mint amennyi rá van írva. A helyi adókat egyszerűen nem tűntetik fel az árban. Ez úgy 6-7% között van, de nem sikerült rájönnöm a pontos összegre, mert sosem ugyanaz a százalékláb jön ki. Így fordulhat elő, hogy kezébe nyomok a gyereknek 1 dollárt, mert hogy annyiért hirdetnek most egy kólát, aztán jön vissza, hogy adjak még tíz centet, mert az igazi ár valójában 1,10.

7. nap, hétfő

Viva Espaňa! Tegnap spanyol nyelvű közvetítéssel néztük a VB döntőt, mert ahogy a latinok kommentálnak, annak nincs párja. Folyamatosan bohóckodnak, kiabálnak, sírnak és nevetnek, és amíg az egyik megáll levegőt venni, addig a kollegája azonnal átveszi a szót. Amit a spanyolok gólja után műveltek, azt nem lehet szavakba önteni.
Olyan hírek érkeztek otthonról, hogy 37 fok is lesz a héten, akkor én most itt abba is hagynám a nyafogást, mert a tengerparton 34 fok az ugye ideálisnak mondható. Mindenhol máshol pedig úgy nyomják a légkondit, hogy szinte fázik az ember. Szerencsére az apartmanunkban magunk szabályozhatjuk a hőmérsékletet.
Ha valakinek van ideje vagy szeretne egy helyben eltölteni egy hetet, annak nagyon tudom ajánlani az ilyen apartman házakat. Itt általában 7 nap a befoglalható minimum, de most holtszezon van, ezért sikerült nekünk 3 éjszakára is megszerezni egyet. Gyakorlatilag egy komplett két szobás lakás. Olyan felszerelt konyhával és fürdőszobával, hogy otthon is elfogadnám. (Óriási hűtő, mikró+rendes sütő, mosogatógép, mosógép+szárító, márványpult, stb.) Mindkét szobában digitális plazma tévé, olyan tű éles képpel, hogy kiszúrja a szemünk. Két óceánra néző erkéllyel, mindez egy közepes szállodai szoba áráért. Ha két család jön egyszerre, bőven elférnek, és úgy az ár tovább feleződik. A „queen size bed” simán takarja a franciaágy méreteiről alkotott elképzeléseinket. A „sofa” pedig legtöbbször kétszemélyes ággyá alakítható.
A második napon sikerült felfedeznünk egy mosodát is a harmadik emeleten és egy jégautomatát egy másik szinten. A jégkészítő itt alap. Eddig minden szállásunkon volt, még a két csillagosban is.
Délután beautóztunk Tampába, ahol a Hard Rock Hotel & Casino területén található talán a világ legnagyobb gitár relikvia gyűjteménye. A látvány megdöbbentő volt. Na nem a sok gitár miatt, hanem a kaszinó méreteitől állt el a lélegzetünk. Tampa környéke is indián rezervátum volt, ezért itt is, akárcsak Las Vegasban, adómentes a félkarú rabló, és barátai. Elképesztően nagy területen, megszámlálhatatlan féle és fajta nyerőgép, kocka- és kártyaasztal és mindegyik előtt egy nyugdíjas. Mankóval, vagy anélkül, kerekesszékkel, vagy fotelban, de az egész úgy nézett ki, mintha a helyi szociális otthonok összes lakója ott lett volna.
Hazafelé megnéztünk egy temetőt. Ezt minden országban megtesszük, ha van rá lehetőségünk. Ez is egy módja a kultúrák összehasonlításának.
Aztán letértünk az autópályáról, hogy vásároljunk egy kis kaját estére. A Best Buy nevű áruház elsőre jónak tűnt, ám amikor beléptünk, kiderült, hogy ez a helyi Média Markt. Már majdnem sarkon fordultunk, amikor megláttunk egy óriási 3D-s tévét működni. Nem is haboztunk felvenni a szemüvegeket. Eszméletlen! Mint a moziban.

8. nap, kedd

Kennedy Space Center kötelező látnivaló a Floridába érkező turistának. Azt hittem unalmas lesz, de hát a gyerekért mindent. Elfelejtettem, hogy Amerikában vagyunk, ahol nem lehet unalmas dolgokat eladni. Délután egykor mentünk be és este nyolcig maradtunk úgy, hogy egy percet sem unatkoztunk.
Kezdem azzal, hogy 44$ egy jegy, és itt is alkalmazzák azt a fogást, hogy ezzel a jeggyel másnap is bejöhetsz. Ekkor jutott eszünkbe (mert hogy magyarok vagyunk, vagy mi), hogy el kéne adni féláron a jegyünket. Ez persze csak vicc, de ha mondjuk két család együtt utazna, ott már meggondolandó ez a trükk. (Szégyellem, hogy ez nem jutott eszembe már az Everglades parknál. :)
Nagyon komoly beléptető rendszer van, mert ez nem csupán egy kiállítás, hanem valóban működő Nasa létesítmény. Az egész shaw azon a szigeten van, ahonnan fellövik az űrhajókat, és ahova visszatérnek az űrsiklók. A jól szervezett bemutató úgy kezdődik, hogy buszra szállunk, ami elvisz minket az első állomásra, az Apollo 11 kilövőállomására. Itt egy kisfilmen megismerkedhetünk a 60-70-es évek űrprogramjával. Majd újra buszra szállunk, és a második állomáson már a holdraszállás körülményeiről láthatunk egy nagyon igényes produkciót. Nem lőném le a poénokat, azok kedvéért, akik kilátogatnak ide. Lényeg, hogy van itt vetítés, eredeti űrhajó és holdkomp, na és persze szuvenír és büfé minden mennyiségben. A harmadik állomás merőben más. Itt valójában egy üvegfalon keresztül benézhetünk a jelenleg folyó nemzetközi űrállomás project munkálataiba. Izgalmas volt látni, ahogy valódi űrhajó alkatrészeken dolgoznak a szakemberek.
Vissza a bejárathoz, ahol még várt ránk egy 40 perces, 3D-s film az űrteleszkópról, valamint egy vidámparkba illő mutatvány, ahol egy szimulátorban megtapasztalhatjuk, mit éreznek az asztronauták kilövés közben. Nem szabad kihagyni!

9. nap, szerda

Disney World. Újra kell értelmeznem a tömegről alkotott képemet. Ami itt volt, az minden képzeletet felülmúlt, és állítólag most nincs is szezon. Ez a Dízni Világ egy óriási területen elterülő szórakoztató komplexum, de az egyes attrakciók viszonylag kis területeken vannak összezsúfolva négy külön témaparkba. A központi helyen a Magic Kingdom nevű áll. Ez az, ahol a tornyocskás vár van, meg ahol minden mikiegeres. Ha valakinek nem fogom tudni végleg elvenni a kedvét, hogy ide jöjjön, annak ezt a parkot célszerű becélozni, mert innen az összes többi parkba is el lehet jutni az ingyenes nyeregvasúton. Már a pénztárnál több hibát elkövettem. Az egyik, hogy három napos jegyet vettem, így spórolni lehet pár dollárt. Ezért aztán, most két napig szívathatom magamat, ha már ennyi pénzt kifizettem. Hogy mennyit, azt gyengébb idegzetű olvasók kedvéért most le sem írnám, a neten utána lehet nézni. A másik, hogy vettem egy olyan kiegészítőt is hozzá, ami azt tudja, hogy nap közben is váltogathatom a parkokat, mert egyébként, egy jeggyel, egy nap, csak egy témaparkot lehet meglátogatni. A helyzet viszont az, hogy egy nap alatt, egy parkon sem lehet végig menni, nem hogy többön. Na nem azért, mert akkora a mutatvány, hanem azért, mert a nap felét sorbanállással kell tölteni.
A pénztár után a szokásos beléptetés, csomagellenőrzés, majd a jegykezelő automata, ami csak úgy enged át, ha a mutató ujjadat odateszed szépen egy leolvasó szkennerhez. Nem tudom, mit szól ehhez a helyi ombucman. Bent 40 fok és irdatlan tömeg, lépni is alig lehet. Az épületek hetven százaléka szuvenírbolt, vagy valamilyen vendéglátó. Nem fogok végigmenni azokon a dolgokon, amire fel- vagy beültünk, lényeg az, hogy többnyire kisgyerekeknek való produkció, aminek többségéhez tökéletes nyelvtudás szükségeltetik. Az öt percig tartó, hullámvasút jellegű létesítményekhez pedig nem ritka a két órás sorállás. (!)

10 nap, csütörtök

Hollywood Studios is egy vidámpark, ugyanolyan tömeggel, és sorbanállással csak ma már sokkal rutinosabbak voltunk. A legnagyobb érdeklődésre számottartó produkcióknál van egy lehetőség a hosszú várakozás elkerülésére. A neve „Fastpass” ticket. Úgy juthatunk hozzá, hogy a bejárat közelében elhelyezett automata oszlopba bedugjuk a belépőnket és már ki is adja a sort elkerülő jegyet, ami feljogosít egy másik bejáraton való megközelítéshez. A lényeg, hogy nem akármikor, hanem csak a feltűntetett időpontban. Ezért már a reggeli érkezéskor begyűjtöttük a fastpass jegyeinket, és amíg vártunk a megadott időpontokra, megnéztük a kisebb attrakciókat. Itt is simán el lehet tölteni egy napot.
Azért nem maradt el a mai napra rendelt lehúzás sem. A Hollywood Studios előtti parkolóért volt arcuk 14$ elkérni. Bent is vannak ám árak, de ez nem annyira vészes, ha azt vesszük, hogy az ilyen helyeken, a világon mindenhol vastagabban fog a toll. Egy fél literes hidegvíz 2,50$ , de az üdítők is. Hamburger vagy hotdog egy kis krumplival 8-10$. Vannak egytál ételek is 12-15$-ért, nem túl nagy adag.

11. nap, péntek

A tömeg csak hömpölyög, issza a sok kólát, meg színes jégkását és eszi a hamburgerét. De már kezdem megszokni. Az Animal Kingdom csak annyiban különbözik az előző kettőtől, hogy itt több a növény. A fő durranás itt is a hullámvasút, amibe egy kis plusz látványelemet vittek bele. Komplett afrikai szafarira is elmehet a szerencsés látogató, nem kell a Tanzániába utaznia és itt garantáltan látni fogja a nagy ötöst. Egyébként nagyon igényesen meg van csinálva ez is, mint minden Dizniéknél. Nem tudom eldönteni, hogy mi igazi és mi a kamu.
Délután még átbuszoztunk az Epcot parkba is, nehogy valamiről lemaradjunk. Itt mintha kevesebb lett volna a tömeg, de a fő poénhoz itt is 90 perces a sor, és négy után már nincs fastpass ticket sem. Ez a park, úgy néz ki mint valami itt maradt világkiállításból csináltak volna vidámparkot. A központi tó partján jól megfért a velencei Szent Márk tér, az Eiffel torony, kínai, mexikói, norvég, német, japán, stb. nevezetes épületek. Mindegyikben valamilyen kisebb attrakció és egy nemzeti specialitásokat kínáló étterem. A prospektusban, amit a jegyhez adnak $, $$, $$$ jelekkel jelzik, hogy milyen árszínvonalra számíts, ha betérsz. A kínainál olyan kedvesek voltak, hogy a számlához még azt is kiszámolták mennyi borravalót fizessek, ha 15%-ot gondoltam adni, és mennyit ha 20-at. Egyébként, mindenhol úgy néz ki egy éttermi számla, hogy a végösszeg alá hagynak egy sort a tip-nek (borravaló) és egy sort a végösszegnek, hogy valójában mennyit ránthatnak le a számládról. Praktikus.
Ma találtam egy csavart a bal első gumiban. Ez az álmos könyvek szerint semmi jót nem jelent. Le is volt eresztve a kerék félig. Beálltam egy benzinkúthoz, hogy fújjak egy kicsit bele. Csak pénzért ad levegőt a drága. 75 cent és igyekezni kell, mert három percig fúj, ha nem végeztél addig, akkor fújhatod. De ez a kisebbik gond, nem volt rajta műszer, amivel mérhetném, hogy akkor most hol is tartok. Átálltam az utca túloldalára egy másik kúthoz, (annyi van itt belőlük, mint a nyű) és ott sem volt mérőóra. Ezek szerint ez errefelé nem divat. Lehet, hogy ha bemegyek és szépen kérem a kutast, adott volna valamit, de nem apróztam el, szemre fújtam bele valamennyit. Holnap majd meglátjuk lesz-e újabb kaland a blogba, vagy sem.

12. nap, szombat

Egy utolsó nagy nekifutás és teljesítettük a vidámpark maraton küldetést. Az Universal Stúdió két parkja ugyanolyan, mint Mikiéké, kékben. Hullámvasút szellemvasúttal kombinálva, 4D rajzfilmek (3D, mozgó, fújtató, spriccelő székkel). A tömeg itt is tömeg, a sorállás itt is sorállás, de ma volt egy mindent elsöprő is. Egy óra ácsorgás és toporgás után, mikor már karnyújtásnyira volt a bejárat, közölte egy bájos női hang, hogy technikai gondok merültek fel, és javasolja, menjünk át más attrakcióhoz. Nem is volt messze a következő attrakciónk, ugyanis nem tudtuk kivenni a táskánkat a csomagmegőrző boxból, amit kötelező volt használni. Mert, hogy ezek nem ám egyszerű, kulcsos szekrények. Érintőképernyős, újlenyomat olvasós, (ezeknek ez a mániájuk) computer vezérléses megőrzők, és a mi hét nyelven beszélő számítógépünk lefagyott.
Ha össze kéne foglalnom, hogy megérte-e az árát az elmúlt négy nap, akkor azt mondanám, hogy nagyon drága, nagyon fárasztó, de egyszer mindent ki kell próbálni. Engem nem is annyira a látvány, a varázslat nyűgözött le, mint inkább az a logisztikai csúcsszervezés, amivel kezelni tudják ezt az irdatlan emberáradatot. Egyik itt élő barátom mondta, hogy Disneyland egy turistagyár. Igaza volt, de hozzátenném, hogy egy jól működő, és gondolom remekül jövedelmező gyár. Az idő 50 százalékában jól éreztem magam, de az biztos, hogy a következő 20 évben nem megyek ilyen helyre. Ez azt jeleni, hogy akkor már valószínűleg soha, és akkor el is árultam, hogy nem tartozom már a vidámparkozós korosztályhoz. (De azért felültem a csavart lupingosra, meg a tíz emeletet zuhanósra. :)

13. nap, vasárnap

Úgy döntöttem, benne hagyom a csavart a kerékben. Nagyon lassan ereszt, ha meg kiveszem, ki tudja mi lesz. Így tettük meg Miamiba a közel 400 km utat. Új dolgokat fedeztem fel. Öt sávos autópálya belső sávját csak bizonyos napszakban lehet használni. Nem jöttem rá, mi benne a poén. Lekanyarodva az egyik benzinkúthoz, egy olyan kereszteződéshez értünk, ahol mind a négy irányban stop tábla volt kirakva. Biztos nem véletlen, mert máshol is láttunk ilyet. Láttunk megbilincselt színesbőrű fickót a leállósávban, villogó rendőrautókkal körülvéve. Követett bennünket öreg Mac kamion pár méterről, tisztára mint a filmben, csak ez nem tolt meg minket. Akárcsak Miami. Már csak Don Johnson hiányzott.
Este még megnéztük a holokauszt emlékművet, nagyon megrázó alkotás. A márvány falba vésett nevek között rengeteg magyart találtunk. Aztán felkerestük a Discovery Chanellről ismert Miami Ink tetováló szalont, és legnagyobb megdöbbenésünkre, valóban ott dolgoztak a tévéből ismert arcok. Nyolc óra elmúlt már, mire a belvárosba értünk, ahol igazi karneváli hangulat fogadott. Mintha csak Havannában lennénk, a bárokban és a bárok előtt az utcán ment a szamba és a rumba.
Néhány szót kell ejtenem a parkolásról. Jól fel kell készülni apróval, mert még mindig nagyon elterjedt a Petrocelli filmekből ismert parkoló óra. Van olyan utca is, ahol jegykiadó automata van, mint odahaza. Ez beveszi a papírpénzt is, sőt hitelkártyával is lehet fizetni. A belvárosban volt olyan hely, ahol 6$ (2 óra) a minimum díj. Van még mit fejlődnie a Centrumnak. Ha valaki nem fizet, kíméletlenül büntetnek, vagy elszállítják az autót, mint ezt a Rolls Royce cabriót.

14. nap, hétfő

Utolsó nap kegyes volt hozzánk az idő. Napsütés 35 fok és állandó szél az óceán felől. Délután volt néhány ötperces zápor, de ez normális errefelé. Örültünk neki, mert Florida ide, napsütés oda, két hét alatt nem igazán barnultunk semmit. Így mégsem mehetünk haza. Végül is megállapítottam, hogy Florida nyáron is látogatható. Meleg van, de nem kibírhatatlan, és minden zárt helyiség légkondicionált. Nekünk a hurrikánt is sikerült elkerülnünk, bár szívesen megnéztem volna egyet.
Miami Beach drága hely. Ha valaki csak strandolni utazna ide, inkább javasolnám neki a Mexikói-öböl felőli oldalt. A homok fehérebb, a szél gyengébb, az árak jóval szerényebbek.
Erről jut eszembe! Ha valaki szereti a mexikói kaját, annak a Tacco Bell gyorsétterem lánc maga lesz a mennyország. Van egy olyan menü, amibe belefér egy taccos, két különböző burrito, valami fahéjas édesség és egy akárhányszor újratölthető üdítős pohár. Mindez 5, az-az öt Dollár! (Összehasonlításul, ma 20$-ba került egy reggeli a szállodánkban.)

Végszó

Az amerikai ember (ha lehet egyáltalán általánosítani) kellemes csalódás okozott nekem. Nagyon közvetlenek, vidámak és nem annyira nagyképűek, mint azt mi Európában gondoljuk. Meglepő volt látni, milyen fegyelmezetten hajtották végre az utasításokat a vidámparkokban, nem tolakodóak, még a gyerekek sem, ami nem mondható el, mondjuk egy osztrák kisrácról a sífelvonónál.
Az angoltudásukkal volt egy kis bajom. Annyira tudnak, hogy a szavak felét már nem is mondják, a magánhangzóik gyakran olyan egyformák, mintha szájzáruk lenne. Na és amit az iskolában tanultál nyelvtanról, meg szavak helyes sorrendjéről, azt itt nyugodtan elfelejtheted. Egy Rigó utcai vizsgáztató itt biztos idegrángást kapna. Összességében azért meg lehet érteni a lényeget, és az én alap mondataimat is megértették, szóval ez ne tartson vissza senkit. Irány Amerika! Irány Florida!

2010. július 2., péntek

Mégegyszer a reklám:


Mr.XL Kft. 16 éve piacvezető az extra méretű férfiruhák és nagy méretű cipők területén. Óriási választék, szolid árak!


Ingatlanok hivatalos, teljeskörű értékbecslése már 10.000,- forinttól!